Párolgó karikagyűrűk

23 éve vagyok férjnél. A lánykérés? Hát az nem volt túl romantikus. Miután 1 éve már együtt éltünk, és csak nem érkezett a rózsaszirom, meg a térdeplős, hüppögős kérdés, így egy este, a vacsoránál ülve, szép halkan odasuttogtam a párom fülébe: ha nem veszel el feleségül, holnap elköltözök. Lehet a vacsora volt meggyőző, vagy ki tudja, de igent mondott. Pár hónap múlva meg is kaptam a karikagyűrűmet, hozzá egy családi örökség köves gyűrűt, ami menyasszonyról menyasszonyra száll.

A karikagyűrű valami ilyesmi volt:

Pár hónap múlva, augusztusban volt az esküvő.

Szép pár voltunk, minden ment a maga útján. Egy dologgal azonban senki nem számolt. Olyan vagyok mint egy szórakozott professzor. Soha nem tudom, mit hova teszek le, így folyton keresek valamit. A világ nagy dolgai, az összeesküvéselméletek, a gazdasági helyzet, ez mind jobban érdekel, mint az, hogy hol a kulcs.

Ezek után nem is meglepő, hogy elveszett. Először a családi örökség kísérőgyűrű, aztán a karika. Volt nincs. Mentségemre legyen szólva, olyan vagyok mint a Hold, hol éppen fogyó, hol dagadó, így a gyűrű lecsúszott az ujjamról. Hogy hol? Tippem van, de nem lett meg. Sírva válogattam a kukás konténer tartalmát a családi örökség után kutatva, minden darabot megvizsgálva, de semmi. A karikagyűrűmet szerintem egy próbafülkében hagytam el, valaki biztos örült neki, amikor megtalálta.

Nem úgy, mint én annak, amit ezután kaptam. A férjem nem volt túlságosan elragadtatva attól, hogy mind a két gyűrűt sikerült elveszítenem. Minden adandó alkalommal megemlítette, hogy hogy lehetek ilyen, hogy nem vigyázok semmire. Na és pont erre! Na és ez a családi örökség! Úgyhogy sikerült odáig eljutni, hogy ha meghallottam a karikagyűrű szót, eltorzult az arcom, halkan vicsorogtam, és többnyire homályosan néztem. Pár hónap alatt normalizálódott a helyzet, nem beszéltünk erről. Jobb is.

Nemrégiben a férjem moziba invitált. A mozi után kézenfogva sétálgattunk egy plázában, és nézegettük a kirakatokat. Egy óra- ékszer bolthoz érve, a párom beterelt a boltba, mondván nézzük meg az órákat. Az eladó hölgy megkérdezte: Miben segíthetek? Mire a férjem: karikagyűrűt szeretnék vásárolni. Ekkor eszembe jutott a bénaságom, és menekülőre is fogtam volna, ha ő nem szorította volna annyira határozottan a kezem. A szemeim megteltek könnyel. A hölgy azt gondolhatta, hogy csirió év után végre megkéri a kezem, és ezért elérzékenyültem, de a páromnak persze elő kellett adni, hogy csak egyet kérünk, nem párt, mert a felesége olyan béna volt, hogy elhagyta a jegygyűrűjét. Így kaptam egy sokkal szebbet, komolyabbat, vésett indákkal.

Megmutatnám….ööö…., csak momentán fogalmam sincs hogy hol lehet. Még jó, hogy a férjem nem olvassa a blogomat. A fiamnak meg innen üzenem, ha árulkodni mer, nem kap vacsorát! 🙂 A szép vésettet meg megkeresem, ha addig élek is, aztán az ujjamra ragasztom egy pillanatragasztóval!