Én egy nagyon gazdag amerikai vagyok. Leszel a feleségem?

Feleséget, szerető társat, vagy csak némi kalandot a keleti blokkból? Ez a divat dívik most a tengerentúlon. Vizsgáljuk meg a jelenséget közelebbről!

Van egy ritka ronda tulajdonságom. Rettenetesen kiváncsi vagyok. Ez az olthatatatlan tudásvágy vezetett néhány éve oda, hogy leleplezzek egy amerikainak magát kiadó nigériai csalót, aki módosabb európai nőket szédített szép szavaival.  A leleplező cikket itt olvashatod:

Leszerelő amerikai katona jóravaló feleséget keres…

Most nézzük az ellenoldalt, amikor valóban amerikai polgárok keresnek főként Kelet-Európából származó szerető társat. 

A közösségi médiának köszönhetően manapság nagyon egyszerű pezsgő közösségi életet élni, de ennek ellenére egyre több a magányos, figyelemre, szeretetre éhes ember.  Az emberek egyre kevésbé hajlandóak a kompromisszumokra, nem engednek, nem alkalmazkodnak, nem hajlandóak  klasszikus nő – férfi modell szerint élni. A jelszó: én, én, én. Nekem ezért nem jó, én ezt nem szeretem, én ezt nem csinálom, én túl jó vagyok hozzá, én nem főzök rá, nem mosok rá, én nem és nem.. Én, én,én.  Mindig csak én. Hol van a mi?

Így van ez a tengerentúlon is. Üdítően hathat egy európai hölgy, aki még házias, emellett szép, és a jobb élet reményében képes akár az addigi életét is feladni.

Néhány éve bekerültem egy amerikai közösségbe. Semmi komoly, mondhatni komolytalan. Egy gondolkodást kevéssé igénylő játék, melyet minden nap megnyitok csak afféle levezetőként. Néhány perc zombulás, számomra  ez az elelvás előtti „báránykaszámoló” elfoglaltság. A játékosokat főként tengerentúliak alkotják, én személy szerint egy arizonai csoportot erősítek. Persze az adatlapomon szerepel, hogy én bizony magyar vagyok, minek is ezt tagadni.

Nagyjából 2 hónapja tart az a trend, hogy naponta kapok valamilyen ajánlatot. 

Az ajánlat lehet néhány kedves szó vagy kép. Lehet kitartó, mint John aki minden nap küldött magáról egy képet. John feje, John a kádban ciciig, John kockás hasa a kádban, és John hmm… a kádban. Nem tudom John honnan gondolta, ha a kese képe nem hat meg túlzottan, akkor majd a többi alkatrésze meg fog. Harmadnap már nem bírtam cérnával és megkérdeztem tőle: Te John nem ázott még le a bőröd?

Mivel érdekelni kezdett ez a jelenség, így néhány ürgének visszaválaszoltam. Valahogy mindig előjött a magány és a figyelemhiány, meg néhány John féle alak, aki csak könnyű kalandot keresett. 

A legutóbbi „kalandom” valahogy így zajlott:

Kedves udvarlás, néhány nem túl tolakodó kérdés. Idősebb úr Kanadából.

Én egy nagyon gazdag ember vagyok, társat keresek akivel megoszthatnám az életem. Lenne kedved megismerni?

Házas vagyok, mondtam én, és a pénz sem igen érdekel.

Adjak neki egy esélyt mondta ő, tesz róla hogy megváltozzon a véleményem ha megismerem. Megveszi a jegyet, és pár nap múlva már repül is Magyarországra.

Bepánikoltam, és nagyon csúnyán leráztam szegényt  – hamar forró lett a helyzet, innentől nem érdekelt már a jelenség sem 🙂 

Az eset viszont elgondolkodtatott: vajon 100-ból hány nő mondott volna igent, és ismerte volna meg szeretre éhes emberünket? 

Duke képes lett volna több ezer kilómétert repülni, hátha most rálel az oly nagyon sóvárgott boldogságra?

Vajon miért nem tudunk normálisan ismerkedni, miért nem vagyunk képesek egy kapcsolatban alkalmazkodni?

A tengerentúlon azt hiszik, hogy nálunk még jobb a helyzet, jobban működnek a kapcsolatok, a nők a helyükön vannak,  mert valahogy ez van a köztudatban, pedig az egyedülállóak egyre bővülő száma nem ezt mutatja már itt sem.

Hát mi van veletek emberek?  Lassan tényleg a világ végéig kell futni a boldogságért? 

Duke-nak mindenesetre nagyon drukkolok!