Dél-Koreai kalandozásunkat folytassuk most egy olyan helyen, mely emléket állít az ország egyik legmeghatározóbb történelmi eseményének, a koreai háborúnak. Ez a hely olyan mélyen megérintett, melyre egyáltalán nem számítottam.
Minden nép életében vannak sötét korszakok, kín és szenvedés, elnyomás és háború, melyeket valószínűleg jobb lenne örökre elfelejteni. Talán valóban jobb lenne, de mi lenne a hősök emlékével, mi lenne a tanítási szándékkal? Kell egy hely, ami dokumentálja a múltat és előrevetít egy szebb jövőt, hirdeti a nemzetek összefogásának erejét, és emléket állít a sötét múltnak, amiből érdemes okulni. A Koreai Háborús Emlékműben jártunk.
Ez az emlékhely egy múzeum, mely nem száraz tényeket közöl, inkább az érzelmeinkre hat. Nagyon nehéz ezt képekben kifejezni, mégis megkísérlünk néhány foszlányt átadni.
Ez a monumentális méretű múzeum, az 1950-1953 között zajló koreai háborúnak állít emléket. A háború a két Korea, észak és dél között zajlott. Dél-Koreát az ENSZ erők segítettek az USA vezetésével, Észak-Koreát Szovjetúnió.
3 millió áldozat, szétszakadt nemzet, máig megoldatlan ellentétek, lezáratlan múlt.
Észak és Dél 1953-ban aláírta ugyan tűzszünetet, de a háborút nem zárták le, hivatalosan a mai napig tart…
Ez a múzeum elég beszédes udvari bejárata, melyet a színek megváltoztatásával még kifejezőbbé tettünk.
Ez már maga a múzeum, melynek monumentalitása lenyűgöző. Szögesdróttal övezett, immitált aknamező, mely a két oldalt elválasztja, éppúgy mint az életben.
Belül óriási terek, termek. Egy terem égő mécsesekkel az áldozatok emlékére, élethű viaszbábuk, multimédiás kiállítótermek, fényképek, melyek mélyen az érzelmekre hatnak.
Köszönet a nemzeteknek akik támogatták Dél-Koreát a harcokban, akár úgy hogy részt vettek, akár úgy anyagiakban nyújtottak támogatást.
Nini, Magyarországot is megtaláltuk a támogatók között!
A múzeum kültéri részén a háborúban használt harci eszközök fogadtak.
Azt hiszem nálam valahol itt tört el a mécses. A múzeumban mélyen átéreztem azt a fájdalmat amit közvetíteni szerettek volna, ehhez a kinti rész is hozzátette a magáét. Megértettem azt a folyamatos fenyegetettséget, feszültséget, melyben itt nap mint nap élnek. A szemközti katonai akadémia katonaruhában a tankok és repülők között sétáló fiataljai valahogy megelevenítették ezt a helyet. Fiatalabbak, mint a 21 éves fiam – gondoltam magamban, szép arcú, céltudatos gyerekek, akik előtt még ott áll a jövő – és ők folyamatosan úgy élnek, hogy holnap talán harcolniuk kell.
Sohasem szerettem a háborút. Értelmetlen és megmagyarázhatatlan, megindokolhatatlan. Fiatal gyerekek élete, széttört családok, tragédiák? Ez már a jövő, kösz nem kérünk belőle.
Remélhetőleg hamarosan lezárul ez a korszak is. Szerencsére jól haladnak a csúcstalálkozók a két ország között, így hamarosan hivatalosan is véget érhet végre a háború. Az atomfegyverek leszereléséről már megegyeztek, és a két ország közötti aknamentesítés is zajlik.
Lehet, hogy ezek a fiúk ezután lehetnek csak egyszerűen gyerekek, és nem hadba fogható katonák? Én a magam részéről nagyon drukkolok!
A koreai kalandozásunkat folytatjuk – vásárolni megyünk! Szinte nincs Szöulnak olyan szeglete, ahol ne lehetne valami jó és visszautasíthatatlan dolgot megvenni. Tudják ezt már a környező országokban is, és rendszeresen jönnek shoppingolni. Hogy mit? Megmutatjuk! Velünk tartasz?
